Hogyan osszuk meg Istennel a könnyeinket?

Ezen a nyáron arról lesz szó, hogy hogyan osszuk meg Istennel az érzéseinket. Ehhez a témához a Zsoltárok könyvét fogjuk segítségül hívni. Alapvetően kétféleképpen kezelhetjük az érzéseinket: vagy megpróbáljuk elfojtani őket, és nem tudomást venni róluk (vallásos körökben sokszor ez a jellemző), vagy pedig átengedjük magunkat az érzéseinknek, és hagyjuk, hogy azok irányítsanak minket (szekuláris emberek számára sokszor a saját érzéseik a végső tekintély). A zsoltárok ezzel szemben egy harmadik utat mutatnak be, azt, hogy az érzéseinket el is imádkozhatjuk Istennek.

Ma a fájdalomról lesz szó. Nemrég rábukkantam egy honlapra, aminek az a címe, hogy urbanlegends.hu, és ahogy a címe is sugallja, városi legendákkal foglalkozik, és azokat leplezi le. Például, hogy a citrom gyógyítja a rákot, vagy hogy a Red Bull fogyasztása halálos lehet. De vannak olyan hiedelmek is, amik sokkal mélyebb szinteken határozhatják meg az életünket.

Van egy legenda, amit sok vallásos ember, de nem vallásos emberek is igaznak gondolnak: ha jól élem az életem, nem történhet velem semmi baj. Ha jól viselkedem, el kell, hogy kerüljön a fájdalom. Nos, ez nem így van. Egy olyan világban élünk, ami összetört, elbukott, és tele van fájdalommal. Naiv dolog azt gondolni, hogy bizonyos manőverekkel elkerülhet minket a fájdalom. Még ha ki is vonulunk a világból, és megesküszünk is, hogy soha senkit nem fogunk szeretni, akkor sem tudunk minden fájdalmat kiiktatni az életünkből.

Hogyha figyelembe vesszük a bibliai történetek, vagy akárcsak mások élettapasztalatának tanulságait, akkor számíthatunk fájdalomra az életünkben. Ha nem fér bele az életértelmezésünkbe az, hogy velünk valami rossz történjen, akkor amikor mégis történik valami, akkor nemcsak amiatt szomorodunk el, ami történt, hanem amiatt is, hogy most elszomorodtunk. Egy dolog helyett két dolog fáj nekünk.

Ellenben, ha számítunk a fájdalomra, máshogy kezelhetjük a helyzetet. Akkor nem lep meg annyira, ami történik velünk, nem tör minket úgy össze, hisz tudjuk, hogy amit érzünk, az nem egyedülálló eset. De persze önmagában az, hogy számítunk a fájdalomra még nem segít minket abban, hogy meg tudjunk küzdeni vele. Ha csak arra jövünk rá, hogy a fájdalom elkerülhetetlen, az kiábrándulttá tehet minket, és megkeményítheti a szívünket annyira, hogy a végén már nem érzünk semmit.

De ha nemcsak számítunk a fájdalomra, hanem Istennel együtt akarjuk megélni a helyzetet, akkor valami egészen más történik. A Biblia többféle képben beszél arról, hogy milyen a megtérés, milyen az, amikor valaki Istenhez talál. Az egyik legérdekesebb kép Ezékiel könyvében található. Ott ezt mondja Isten: “...eltávolítom testükből a kőszívet, és hús szívet adok nekik...”

Amikor valaki hitre jut, akkor nem immunissá válik az érzésekre, és a fájdalomra, hanem épp ellenkezőleg: többet érez, mint valaha. Kevésbé lesz tompult, sokkal jobban megérzi a maga és a másik fájdalmát is. Ez azt jelenti, hogy ha valaki keresztény lesz, akkor valószínűleg több fájdalmat érez, többet sír, mintha nem lesz az. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem éri meg kereszténynek lenni, csak azt, hogy kereszténynek lenni igazi, valós dolog, valós, mély érzelmekkel, köztük fájdalommal is.

Jézus, akinek tökéletes volt a szíve - sírt, nem is egyszer. És sokszor nem maga miatt sírt, hanem a másik fájdalma miatt (Lázár, Jeruzsálem). Amíg menekülünk a fájdalomtól, addig a sajátunkat is nehéz hordoznunk. De ha Isten eltávolítja belőlünk a kőszívet, és hússzívet ad nekünk, akkor még a másik fájdalma is megindít minket. Ha megtapasztaljuk Isten kegyelmét, akkor tehát többet fogunk sírni, mert igazán átérezzük a saját fájdalmunkat, és megérezzük a másikét is.

De azért keresztényként sem működik ez automatikusan így. Megkeményíthetjük mi is a szívünket, elnyomhatjuk a saját érzéseinket, figyelmen kívül hagyhatjuk mások fájdalmát. Ha ilyen tompultságot, bénultságot érzünk magunkban, akkor kérjük Istent, hogy szeretetével olvassza meg a szívünket, hogy tudjunk érezni, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy fájdalmat érzünk.

(Ne az legyen a legfontosabb az életünkben, hogy minél fájdalommentesebb legyen. Ne akarjunk mindenáron megszabadulni a fájdalomtól. Ha fájdalom ér, vigyen az közelebb minket Istenhez. Segítsen az mások megértésében. Ne tompítsuk el azt, amit a világ miatt, vagy a másik miatt érzünk magunkban. Ne keressünk fájdalomcsillapítókat, amik elterelik a figyelmet a sok szenvedésről körülöttünk és bennünk. Merjünk szembenézni a fájdalmainkkal, de ne maradjunk velük egyedül: osszuk meg őket Istennel. Megtehetjük.)

Eddig oda jutottunk, hogy keresztényként nemhogy kevesebb fájdalomban lesz részünk, hanem inkább még több mindent megérzünk, mint mások. Bár ez elsőre talán furcsán hangzik, de ezek a fájdalmak lehetőséget hordoznak magukban. A könnyeink segíthetnek minket a növekedésre. Nem mondja sehol a Biblia, hogy a fájdalom jó, de mégis úgy mutatja be, mint ami építheti a karakterünket, állhatatossá tehet, és Istenhez közel tarthat minket.

De ez különösen is akkor igaz, hogyha a fájdalmunkat imádsággá tudjuk alakítani. A 22. zsoltár egy olyan ember imádságát írja le, aki borzalmas lelki szenvedést él át, krízisben van az Istennel való kapcsolata, a másokkal való kapcsolata, veszélyben az élete, és hatalmas testi kínokat él át.

A fájdalom olyan dolgokat képes előhozni belőlünk, amikről nem is gondolnánk, hogy bennünk vannak. Ha valaki állandó fájdalomban él, akkor az egész világot máshogy látja, és minden sötétebb és reménytelenebb egy fokkal. Dr. House, az egyik kedvenc sorozatunk főszereplője, aki állandó fizikai fájdalomban él a lába miatt, mindenkivel nagyon nyers és bunkó.

De sokkal jobb, ha ahelyett, hogy a környezetünket büntetnénk folyamatosan a fájdalmaink miatt, Istennek mondjuk el azt, ami bennünk van. A fájdalom őszinteségre késztet minket, kimondat velünk dolgokat, de Isten előtt nem kell ezeket szégyellnünk.

Viszont ahhoz, hogy Istennek el tudjuk imádkozni a fájdalmainkat, tudnunk kell, hogy bízhatunk-e benne. Először is tudnunk kell, hogy Ő megért minket, tudja min megyünk keresztül. Tudja, milyen szavakat használ az, akinek nagy fájdalmai vannak, és ezért nem ragaszkodik ahhoz, hogy szalonképesen imádkozzunk.

Aztán tudnunk kell azt, hogy mit élt át Jézus: hogy Ő tudja milyen a fájdalom, tudja milyen elhagyatottnak lenni, tudja milyen igazságtalanul szenvedni. Ha Jézus keresztjére nézünk, akkor azt látjuk, hogy az Ő szenvedése még mások javát is szolgálta. Jézus Krisztus szenvedett és meghalt, de nem értelmetlenül, hanem azért, hogy akiknek meg kellene halniuk a bűneik miatt, azok élhessenek.

Ez a zsoltár lehet, hogy megszólaltat sok mindent abból, amit a lelkünkben érzünk, de Jézus teljes egészében megélte azokat a fájdalmakat, amikről itt olvasunk. Amikor a kereszten függ, és felkiált: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, akkor ebbe a zsoltárba kezd bele, és azt a szenvedést éli meg, amit a zsoltáros leír. Ha Jézus szenvedésének fényében látjuk a saját életünket, az megszabadít minket az önsajnálattól.

Az önsajnálat nagyon könnyen kisarjad saját fájdalmaink talaján, és meggátolhat minket abban, hogy a valóságnak megfelelően lássuk saját szenvedésünket. Ezért is jó, ha Jézus szenvedésén át látjuk a sajátunkat. Kicsit más perspektívát ad nekünk. Jézushoz képest, aki az emberiség bűnéért szenvedett, a mi szenvedésünk - amit sokszor magunknak okozunk - már nem annyira jelentős. Persze attól még valós, de már nem mi vagyunk azok a mártírok, akiknek mindent el kell szenvedniük, nem egyedül a mi fájdalmaink a kibírhatatlanok.

Hogyha elég őszinték vagyunk, a fájdalmainkat is elimádkozhatjuk Istennek. Mert Isten törődik a szenvedésünkkel, ami nekünk fáj, neki is fáj. Amikor - hangnemtől függetlenül - elpanaszoljuk érzéseinket, megpihenhetünk az Ő megértésében.

Keresztényként mi ezt tudjuk tenni a fájdalommal: megosztjuk Istennel. Nekünk olyan Istenünk van, aki nem egy mozdulatlan szobor közönyével szemléli az életünket, hanem aki érez, szeret, és ennek következtében képes a szenvedésre is. Képes velünk együtt szenvedni.

Gondoljuk át, hogy mi az, amit meg kéne osztanunk Istennel. Hol sajog az életünk, melyik az a terület, amelyiken vigasztalhatatlanul szomorúak vagyunk? Mik azok a dolgok, amiket jó lenne kimondani, amit nem talán nem szeretnénk kimondani Istennek, de mégis tükröznék a valódi érzéseinket? Vigyük bátran Isten elé akár egészen nyersen ezeket az érzéseket! Merjük megszólítani Istent, kiabálni vele, veszekedni vele, elmondani, hogy elhagyott, elmondani, hogy fáj, elmondani, hogy minden kilátástalannak tűnik! Merjünk nem szalonképesen imádkozni, hogy Isten azokkal az érzéseinkkel tudjon valamit kezdeni, amik valóban bennünk vannak.

A fájdalom, mert mások megbántanak, vagy elutasítanak minket, fájdalom, mert csalódást okoz nekünk valaki, fájdalom a veszteségeink miatt, vagy beteljesületlen vágyaink miatt, fizikai fájdalom… mindezekre számíthatunk az életünk során. De nem kell ezeket a fájdalmainkat sem elnyomni, sem mazochista módon átadnunk magunkat neki. Ha Isten elé visszük őket, akkor megértésre találhatunk, megkönnyebbülhetünk, és új érzékenységet kaphatunk nem csak a magunk, hanem mások fájdalma iránt is.