Amikor a Lélek árad… (ApCsel. 2, 1-13.)

Pünkösd ünnepe arról szól, hogy azok, akik Jézust követték, és Tőle tanultak, hogyan kaptak erőt és bátorságot ahhoz, hogy amire eljutottak Jézus mellett, azt tovább is adják. Sőt, talán számukra is akkor világosodott meg sok minden, amikor a Szentlélek eljött, és leszállt rájuk. Ezt az eseményt fogjuk megvizsgálni, és a következő dolgokról fogunk beszélni: a Lélek kiáradását imádság előzi meg, és amikor ez történik, akkor az észrevehető (erő és bátorság, kereszt titka, botrány).

A Szentlélek eljövetelét sok imádság előzi meg. Amikor Jézus arról beszél, hogy kérni, keresni, és zörgetni kell ahhoz, hogy kapjunk, találjunk, és megnyittasson az ajtó, akkor a Szentlélek kéréséről beszél. Így fejezi be ezt a részt: “Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lukács 11, 13.)

A Szentlélek kéréséhez, várásához valahogy hozzátartozik ez a kitartó, meg nem szűnő keresés és zörgetés. Ha szeretnénk kapni a Szentlelket, akkor az Ő hívására időt kell szánnunk, oda meg kell lelkiekben is érkeznünk. A taníványok Jézus mennybemenetele után tíz napig együtt voltak és imádkoztak, és várták mi lesz. Ez a kitartó imádság nagyon fontos a Szentlélek várásában.

Házicsoporton pont beszéltük, hogy a mi generációnk nem nagyon tud várni. A fogyasztói társadalom ránevel minket arra, hogy mindent azonnal akarjunk. Ha valamit nem kapunk meg azonnal, frusztráltak leszünk. Amikor Istentől kérünk, gyakran várni kell, ezért Istennel kapcsolatban gyakran leszünk frusztráltak.

De Isten nem azért várat minket, mert megteheti, mert élvezi, ahogy kiszúr velünk, hanem azért, mert a várakozás alatt is történnek dolgok bennünk, amik szükségesek ahhoz, hogy jól fogadjuk Isten ajándékát. Például amikor valaki társra vár, a várakozás ideje kínzó lehet, de kimunkálhat egyfajta önállóságot, önismeretet, és hűséget (az Istenhez való imában), ami később egy párkapcsolatban tovább kamatozik.

Sokszor előfordul az is, hogy várunk dolgokat Istentől, de nem kérjük igazán, hanem úgy gondoljuk, hogy ez jár nekünk. És nem kapjuk meg, és ez aztán kiborít minket. Gátja lehet Isten áldása megtapasztalásának, ha nem kérünk, csak várunk. Fontos, hogy el is mondjuk Istennek, ami bennünk van, ne csak elégedetlenkedjünk a helyzetünkkel. Ez minden más kérésre is igaz, de a Szentlélek kérésére különösen is.

De e mellett az is igaz, hogy vannak vágyaink, amik nem teljesednek be ezen a világon. A legnagyobb kihívást (és kielégülést) nyújtó munka, a biztos egzisztencia, a legjobb házasság is hagy bennünk hiányérzetet. C. S. Lewis azt írja erről: “Ha olyan vágyat találok magamban, amelyet semmilyen e világi tapasztalat nem tud kielégíteni, akkor az a legvalószínűbb magyarázat, hogy egy másik világ számára vagyok teremtve.” Vannak dolgok, amik csak Isten országa eljövetelekor fognak megvalósulni, pedig a szívünk már most is vágyik rá. Keresztényként ígéretünk van arra, hogy részesülünk Isten országának minden áldásából, de mi egy köztes időszakban élünk, amikor van, amit átélünk ebből, van, amit nem (pl. a teljes szeretet kiúzi a félelmet, Isten országában van gyógyulás, stb.).

Számomra így nyer értelmet a U2 I still haven’t found what I’m looking for című száma (vagyis, hogy még mindig nem találtam meg, amit keresek), mert ha rá is talált Jézusra, ha van is hite, még nincs ott abban az országban, ahol nincs fájdalom, bűn és halál. Nem baj, ha keresztényként mi is érezzük ezt a hiányt, hogy rátaláltunk a hitre, és ez sok jóval járt az életünkben, de mégsem érezzük teljesnek az életünket. Ez a teljesség is el fog jönni egyszer, de nem itt a földön.

Viszont itt a földön a Szentlélek az, akinek a jelenléte az életünkben a leginkább emlékeztethet az eljövendő országra. Róla, a Szentlélekről úgy beszél Jézus is, mint a legszebb ajándék, akit kaphatunk, és mint a legjobb dolog, ami történhet velünk.

Amikor Isten szerinti módon kérünk, az nem marad megválaszolatlan. Jézus megígérte, hogyha kérjük a Szentlelket, kapni fogjuk. Ennek első példáját látjuk Pünkösdkor. A tanítványok együtt vannak, imádkoznak, és leszáll a Szentlélek. Az is egyértelmű a történet alapján, hogyha leszáll a Szentlélek, azt észrevesszük. A tanítványokra lángnyelvek szállnak, nagy szélzúgáshoz hasonló hangot hallanak…

De ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül ugyanazt kell várni, ami Pünkösdkor történt. Isten Lelke nincs megkötve ilyen szempontból, sokféleképp meglátogathat minket. Ahogy a Suhanó felhő című dalban énekeljük: “lehetsz tűz, vagy hűs folyó…”

Van, hogy Istent megtapasztaljuk valami nagyon mély módon, és aztán újra meg újra ugyanazt az érzést, tapasztalatot várjuk, és csalódunk, mert nem történik meg. Isten azonban élő személy, és a Szentlélek az életünk során többféleképp szól hozzánk. Fontos, hogy nyitottak maradjunk rá. Lehet, hogy Isten tűzként akar leszállni rád, lehet, hogy szelíden szól hozzád, mint egy szellő. Engedd, hogy a Lélek úgy vezessen, ahogy akar.

Azt látjuk a tanítványok esetében, hogy nem egyszerűen átélnek egy lelki megtapasztalást, hanem ez a tapasztalat arra viszi őket, hogy rögtön megosszák azt, amit kaptak ezen keresztül. Ahogy összefut a nép, ők kiállnak, és bátran beszélnek Jézusról.

Amit kapunk a Szentlélektől, az nem arra van, hogy megtartsuk magunknak. A Szentlelket azért tapasztaljuk meg, hogy ezt a tapasztalatot megosszuk másokkal, gyülekezeten belül és kívül egyaránt.

Amikor egy gyülekezetben nagyon sok szó esik arról, hogy missziózni kell, hogy menjünk, csináljuk, akkor könnyen kialakulhat egy missziós görcs, amikor mi magunk erőlködünk, és próbálunk eredményeket elérni. De ha a Lélek vezet, akkor máshogy mennek a dolgok. Akkor is szó van misszióról, csak akkor az természetesen jön. Ebben a történetben is ennek a példáját látjuk. Az a csapat, amelyik ekkor már több mint egy hónapja bújkált a zsidó és római hatóságok elől, most előáll, és teljes meggyőződéssel, félelem nélkül beszél Jézusról.

Számunkra sokszor talán elképzelhetetlennek tűnik az, hogy valakivel (akár közeli ismerős, akár távoli) megosszuk a hitünket. Alkalmatlannak érezzük magunkat, félünk, nem találjuk a megfelelő alkalmat. De amikor Isten Lelke kiárad ránk, akkor ő késszé és képessé tesz erre is, és akkor nem erőltetett a beszélgetés, nem azzal foglalkozunk, hogy mit fognak rólunk gondolni, vagy hogy milyen szavakat használjunk. Persze ilyenkor is szükség lehet arra, hogy mi kezdeményezzünk, de egész más ezt úgy tenni, hogy úgy érezzük, Isten vezet minket erre (és nem úgy, hogy ez a mi kötelességünk).

Kérjük Isten Lelkét, hogy töltsön be minket, hogy erőt kapjunk ahhoz, amihez nincs erőnk. Képzeljük el, hogy milyen az, amikor Isten Lelke átjárja a hétköznapjainkat, és a kapcsolatainkat.

Amit itt a tanítványok átélnek, az nem csupán valami vallásos fellángolás, hanem leginkább egyfajta megvilágosodáshoz hasonlítható. Hirtelen összeáll számukra a kép. Ők ismerték Jézus életét, tudták, hogy mit tanított, hány beteget gyógyított meg, tisztában voltak azzal is, hogy miért végezték ki ártatlanul, és Húsvét után a többszöri találkozás hatására arra is rádöbbentek, hogy feltámadt. Ez a tudás mégse tette őket boldogabbakká, vagy bátrabbakká, vagy lelkibbekké. Azonban a Szentlélek hatására az, ami a Mesterükkel történt, és aminek a részleteit jól ismerték, a nagy üzenetté vált, amin keresztül Isten kifejezi szeretetét.

Ekkor értik meg, hogy mi a kegyelem. Ez egy olyan nagy szó, amiről jól tudjuk, hogy fontos, sokszor mégsem tudjuk pontosan megfogni. Egy lelkész-ismerősöm így beszél erről: Isten már most annyira szereti őket, hogy semmit sem tehetnek azért, hogy jobban szeresse őket. És semmi miatt, amit tettek, vagy tesznek nem fogja Isten kevésbé szeretni őket.

Ezt mondja el Jézus keresztje. És ez ránk is igaz: Semmit sem tehetsz azért, hogy Isten jobban szeressen, és semmit sem tudsz tenni, ami miatt, Isten kevésbé szeretne. Ennyire fontosak vagyunk neki. Az Atya a végsőkig elment, hogy megmutassa nekünk szeretetét, Jézus önként meghalt értünk, hogy mi élhessünk. Azért történt ez az áldozat, hogy az Istentől jövő szeretet a mi szívünket is megolvassza, hogy begyógyuljanak a sebeink, amiket mások okoztak, hogy elengedjük ezeket a sérelmeket, és mi is bocsánatot tudjunk kérni, és mi is tudjunk szeretni. És ezt mi nem kiérdemeljük, nem megküzdünk érte, hanem ajándékként kapjuk úgy, hogy nem is lennénk rá méltók. Ennek az ajándéknak a nagyságát mutatta meg a Szentlélek Pünkösdkor, és ezért kezdtek el Péterék aztán Jézus haláláról és feltámadásáról beszélni.

A tanítványok sem azért kapták a Szentlelket, mert most már eleget imádkoztak, most már elég szentek, tiszták, jók voltak. Hanem kegyelemből kapták a Lelket, annak ellenére, hogy tele voltak kétségekkel, félelmekkel, bűnökkel. Ezért mi is várhatjuk a Szentlelket azzal együtt, hogy nem vagyunk méltók rá. Nem kell, hogy ez az érzés megakadályozzon minket abban, hogy kívánjuk a Szentlelket, és kívánjunk Istenből többet az életünkbe.

Amikor valaki találkozik a Szentlélekkel, élő hittel, hiteles hívőkkel, az mindig választás elé kényszerül. Van, aki érdeklődéssel reagál ilyenkor és van, aki elutasítással vagy cinizmussal, ahogy itt a történetben is: “Édes bortól részegedtek meg.”

Ilyenkor igazából világképek, értékrendek, valóságról alkotott elképzelések ütköznek. A Jézusról szóló üzenet változásra - bűnök elhagyására, hibák beismerésére, új életmódra - hív, és van, aki túl magasnak ítéli az árat, vagy nem hiszi el, hogy változhat.

Lehet olyan, akiben egy nagyon mély reménytelenséget leplez el a cinizmus. Nem tudja elhinni, hogy Isten lehet jóságos, és ő maga szerethető. Így Jézus üzenete is lepattan róla. De lehet olyan is, aki egyszerűen meg van győződve a maga igazáról, és úgy próbálja meg a saját nézőpontját igazolni, hogy minden mást leszól.

Lehet, hogy minket is kinevet valaki a hitünk miatt. Lehet, hogy sok minden bolondságnak tűnik, amit csinálunk. De amikor ilyen történik, nézzünk a mélyére a cinizmusnak, és szánjuk meg azt, aki nevet rajtunk, mert pont olyan nagy szüksége van a kegyelemre, mint nekünk. Péter is ezt tette Pünkösdkor, mert pont a cinikusok beszólására reagálva kezdi beszédét (“Mert nem részegek ezek, ahogyan ti gondoljátok…”).

Meg vagyok győződve arról, hogy mindenki, aki hisz Jézusban, kapja a Szentlelket. Ugyanakkor Jézus tanításai alapján azt is vallom, hogy minden hívőnek dolga kérni és várni a Szentlelket. Újból és újból betöltekezhetünk a Szentlélekkel. Imádkozzunk ezért! Ez történt az első gyülekezet esetében is. Nem Pünkösd volt az utolsó alkalom, amikor megteltek Szentlélekkel. A Szentlélek tehet hitelessé minket mások előtt, adhat erőt nekünk a próbákban, és irányíthatja folyamatosan Istenre a figyelmünket, hogy Őt dicsérjük, és Tőle várjuk életünk megoldását. Ámen.